?És még egymillió lépés...? - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra (IX. rész) PDF Nyomtatás E-mail
Cikkek - Dél-Dunántúli Kéktúra
Írta: Tapír   

 

„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra

 

9. rész

 

DDK

 

---------------------------------- ----------------------------------------- -------------------------------------------- ---------------------------------------- ---------------------------------------- --------------------------------------- ----------------------------------------------- ------------------------------------- 

 

„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra

9. szakasz: Mecseknádasdtól Szekszárdig

 

2013. május 2. Ez a nap is elérkezett: az utolsó DDK-szakasznak készülődtem nekivágni nagy izgalomban… Régóta nézegettem már a térképeket; ez a vidék a 250 m körüli dombjaival nem ígért a Mecsekéhez fogható gyönyörű hegyeket, de a terep meglehetősen tagolt, úgyhogy kiadós „hullámvasutazásnak” néztem elébe. Ráadásul a Kék elég kacskaringós útvonalat is ír le az amúgy nem túl nagy tájegységben, számos érdekes (vagy annak gondolt) települést is érintve, ebben alapvetően különbözve az előző szakasztól.

Mivel Mecseknádasd kies faluja vasúton megközelíthetetlen, szokásommal ellentétben busszal érkeztem a megindulási pontra. Hogy 102 kilométerre sok vagy kevés-e a 2 óra 25 perces menetidő, az egyéni megítélés kérdése; nekem mindenesetre nem esett olyan jól ez a hosszas „száguldás” beszorítva egy alapvetően nem rám méretezett ülésbe, jó pár olyan figurával a kívántnál szorosabb közelségben, akikkel egyébként nem szívesen tartózkodnék még egy légtérben sem… A vidék helyenként egészen elképesztő volt, néha olyan utakra „tévedt” be a távolsági busz a Tolnai-dombságban, ami még autóval is meglehetősen izgalmas (pl. kb. egy sáv széles szerpentin a meredek löszpartban). De sikerült megúszni ezt a kalandot is, és 9 óra 45 perckor végre lekászálódhattam a nemes járműről a pontosan egy hónapja elhagyott megállóban (újra megerősítve magamban, hogy ezután is vonattal megyek, ahová csak lehet).

Mivel csak 60 km volt a kitűzött táv és másnap délutánig ráértem, először voltak olyan terveim, hogy teszek egy-két kisebb-nagyobb kitérőt az útvonalról pl. a Réka-várhoz vagy Zengővárkonyba Rockenbauer Pál sírjához; de aztán úgy döntöttem, inkább képezek egy kis biztonsági időtartalékot. A buszról leszállva ugyanis mellbevágott a rendkívül fülledt meleg, magában hordozva egy (vagy több) jó kis zivatar lehetőségét. A zivatarok alatt pedig szívesebben időzöm a ponyva fedezékében, az elemekkel küzdve menetelés helyett. (Mint később kiderült, ez egy jó döntés volt.)

Szűk 10 perc múlva már a falu peremén álltam a dzsindzsásban, a Kékre visszavezető Kék Négyszög ösvényén. Nem is lehetett volna nagyobb a kontraszt az előző túrával; az esős-ködös hideg helyett most perzselt a nap, a gatyarohasztó, párás hőségben rovarok ezrei vetették magukat a nyakamba. Szerelvényigazítás, szúnyog- és kullancsriasztóval kenekedés, aztán irány a hegyoldal. Hamarosan egy vadregényes horhosban találtam magam; az ösvény a nyugati partban kanyargott felfelé, balra mély vízmosás kiadós mennyiségű uszadékfával.


  1

 

Egy kis platóra felérve kibukkantam egy rétre, ennek peremén rácsatlakoztam végre a Kék jelre, ami egy keskeny aszfaltúton érkezett meg nyugatról. Arrafelé pillantva láthattam a Mecsek párába vesző szélső hegyeit is. Pár perc múlva elhagytam az aszfaltot és egy köves úton délnek fordultam Apátvarasd-telep felé. Kellemes kis erdőben futott az út, madárdal, zöld lombok mindenfelé… Hamarosan meg is érkeztem az üdülőfaluvá vált hajdani telepre. Hétköznap lévén meglehetősen kihalt volt, csak az egyik háznál dolgoztak iparosok. Nagyon jó állapotban vannak a házak, ez a kis falu elkerülte a pusztulást, nem úgy, mint jó pár másik, amit út közben láttam. Az utolsó ház kerítésén szokatlanul míves kivitelű zománctábla és szintén zománcozott szelence (a megszokott, jó öreg mázolt vaskazetta helyett) hirdeti, hogy ez volna a pecsételőhely (a közeli, bonyhádi zománcárugyár termékei). A ládikát kinyitva ért a meglepetés: odabent se pecsét, se matrica… Maradt hát az igazoló fénykép.

A telepet elhagyva egy darabon villanyvezeték pásztájában haladtam a göröngyös földúton. Meglehetősen kellemetlenül tűzött a nap. A porban számtalan apró vulkánkráterre emlékeztető kis képződményt láttam, némelyik alján ott is leskelődött a lakója, gondolom az elővigyázatlanul arra mászó és a kráterbe lecsúszó áldozatára várva… Egy bal kanyarral otthagytam ezt az utat és egy nagyon kellemes, árnyas másikra váltottam, ami a dombhátat követve futott keletnek. A madárdalon és időnként a szél susogásán kívül semmilyen zaj nem hallatszott. A fák közé egyre több hárs vegyült, finom illatuk még kellemesebbé varázsolta a sétát. A Hessz-keresztnél kialakított pihenőnél megálltam egy gyors ebédre. A tűzrakóhely mellett valaki nemrég egy kis sírt alakított ki, nagyon remélem, hogy csak kutyát temettek oda…

 

2

 

Továbbra is minimális szintkülönbségekkel haladtam nagyjából keletnek. Egyszer jó pár tehénből álló szarvascsorda vágott át előttem, mindössze egy elmosódott fényképre hagyva lehetőséget. A Héthárs-pihenőnél egy igen jópofa kis esőházat találtam; két fából készült sátortetőt csúsztattak egymásba igen elmésen. Sajnos a vandálok már ezen is rajta hagyták a kezük nyomát, de ebben az állapotában is még jó szolgálatot tett volna egy zápor esetén.

 

3


A pihenőnél újra aszfaltútra léptem; nemsokára belefutottam egy fát rakodó, az egész utat és a környékét is eltorlaszoló teherautóba, és a helyi Fatolvaj kft. alkalmazottaiba. Valahogy sikerült elférni mellettük anélkül, hogy rám ejtettek volna egy rönköt. A Harsányi-keresztnél végre otthagyhattam az aszfaltot. (A kereszt annak emlékét őrzi, hogy névadója egy szerencsés kimenetelű vadászbaleset után végleg felhagyott a vadászattal. Példaként állítanám a mai vadászok elé…) Napégette erdőszélen kanyarodtam lassan északkelet felé. Már semmi nyoma nem volt a közelmúlt hatalmas esőinek, vastag port rúghattam az úton. Időnként forró szélroham borzolta a fák-bokrok lombját; igazi nyári, kánikulai hangulat volt. Az út mentén póznán álló, faragott-festett fatáblácska köszöntötte a velem ellenkező irányból érkezőket Baranyában. Tőlem nem búcsúztak el ilyen szépen és Tolna sem köszöntött hasonlóan… Egy dombtetőre érve visszapillantottam délkeletnek és igazán elképesztő látványban volt részem: akár középhegységet is megszégyenítő hegyek-völgyek terültek el arra…

A löszbe mélyen bevágódott földúton érkeztem meg Bátaapáti határába. A patak túloldalán igazán gyászos kép tárult fel: a domboldalt teljesen leirtották, igazi kopár, holdbéli tájban meredezett egy-két facsonk. A Kék nem tér be Bátaapátiba, a szélén rögtön le is fordul délnyugatnak a jel, de az igazoló pecsétért mégis be kellett menni, ez jó pár száz méter kitérőt jelentett. Viszont így legalább friss, hideg vízhez juthattam egy nyomós kútból. A falunak igen jót tett a határába költöztetett sugárzó hulladék-tároló; rengeteg pénzhez juthattak kompenzációként, az egész falu csillog-villog, térkő, csatornázás, útfelújítás, ameddig a szem ellát; a főtéren kis szökőkútban még halacskák is úszkáltak. A hulladéktemető nélkül gondolom ez a falu is elsorvadt volna lassan, mint annyi hasonló zsáktelepülés „a világ végén”. A pecsétet őrző kocsma nap közben zárva van (egyre gyakoribb ez mostanában), így a szemközti, szintén csili-vili polgármesteri hivatalban tettem egy próbát. Az első szobában ülő hölgy már a kérdésem előtt vette is elő az önkormányzati pecsétet; nem én voltam az első… A hivatal homlokzatán digitális kijelző mutatja az aktuális sugárzási és meteorológiai adatokat. A háttérsugárzás természetesen 0, viszont 30 fok volt, ami arra sarkallt, hogy a sövény árnyékában pihenjek egyet. A tér túloldalán ragyogó állapotú templom, ajtaja felett német-magyar felirat hirdette a falu sváb gyökereit.


4


Eme kis kitérő után vissza a Kékre! Kővel felszórt úton haladtam be egy völgybe, az út menti csalánost hamarosan virágzó medvehagyma váltotta, erős hagymaszaggal terítve be a környéket. Az út hamarosan otthagyta a völgy alját és erős emelkedővel kikapaszkodott egy keskeny gerincre. Mire felértem, már igencsak melegem volt. Csak pár lépést kellett megtenni a gerincen, majd a túloldalon le is ereszkedtem a völgybe (majdnem eltévesztettem a letérőt, nem sok minden utalt rá). Egy kis patakmeder mentén haladva értem el a gyéren csordogáló Henrik-forrásig. Kellemes hideg volt a vize, viszont ahogy megálltam, rögtön szúnyogfelhő vett körbe, így nem is időztem sokáig.

 

5


A patak mentén bő kilométer volt csak Mórágy délnyugati faluvége, de a Kék nem itt ment be a faluba, hanem tett egy jókora kitérőt a szomszédos dombra. Rettentő meredek ösvényen kapaszkodtam fel az akácosban, a tetején már ördögcérnával vegyes fenyves állt. Hirtelen hangokat hallottam, nem messze megint a Fatolvaj kft. dolgozott, rönköket dobáltak egy traktor vonta pótkocsira. Takarásban egy kicsit leültem szusszanni, hátha addig elhúznak és megúszom a velük való találkozást. Nem jött össze. Nem akartam tovább húzni az időt, mentem tovább a favágás maradékától akadálypályává vált ösvényen. A dzsindzsásban felkaptattam a dombtetőre, aztán le a szomszédos völgybe. A völgy bevezetett Mórágyra; a falu szélén pedig megtaláltam a valószínűsíthető okot, amiért a Kéket átvezették az iménti, meglehetősen lehangoló dombon: egy felhagyott gránitfejtés tátongott a völgypartban. Hajdan szabadtéri színpad lehetett benne (a térkép legalábbis így jelöli), mára csak egy kis betonplacc maradt, meg két pózna. Egy hatalmas kőtömbön pihentem pár percet; éreztem, hogy a hőség egyre jobban szívja el az erőmet.


6


Bélyegzésre két alternatíva volt megadva. Az első, a helyi posta, csak délelőtt tart nyitva, arról ugye már rég lecsúsztam. A másik, a hajdani hengermalom épületében berendezett helytörténeti gyűjtemény, ugyancsak zárva volt, és körülötte az elvadulóban levő növényzet arra utalt, hogy nem csak uzsonnaszünetet tart a gondnok… Az önkormányzatot nem volt kedvem megkeresni, úgyhogy kerestem egy táblát, amin a Mórágy felirat látható. A buszfordulóval szemben megtaláltam a községi könyvtárat, annak zománctáblájával készítettem el az ott jártamat igazoló fotót. A helyi kecsua kisebbség meglehetősen mélynövésű és megállapíthatatlan korú, nemű tagja leesett állal megbámult, mikor eltrappoltam mellette, hogy mielőbb kijussak a faluból. A hősi emlékműnél egy kis utcára fordultam, ami a pincesor mentén végre kivezetett a faluból. Az elhagyott pincék között érdekes példákat láthattam a legkeményebb és a legpuhább kőzet, a gránit és a lösz együttes felhasználására.


7


A dombtetőre (Pince-„hegy”) felérve egy szántóföld szélén találtam magam. Az út többfelé ágazott, jelzés nem mutatkozott, így a legvalószínűbb irányba indultam el, a szántó és az erdősáv határán (ott legalább nem volt dzsungel). Hamarosan megtaláltam a jelet is, a szántás határán vezették végig. Most, hogy még csak bokáig ért a vetés, rendben, de ha embermagas a kukorica, vajon hogy lehet itt eltalálni? Ösvény ugyanis nem volt. Vagyis lehet, hogy régebben volt, de Traktoros Józsi beszántotta, mint már annyi más helyen is… A szántó felett elég messzire láttam; pár kilométerre, a Lajvér-patak völgyén túl ott sötétlettek a dombok, amiket hamarosan meg kellett másznom és jól látszott az elsőre felvezető dózerút is. Ismét leereszkedtem egy völgybe, és újabb felhagyott gránitbányák mellett (az egyik „udvarában” kis mocsár alakult ki, vidáman brekegtek benne a békák) megérkeztem Kismórágy szélére. A kellemetlen, fülledt hőség megtette a magáét, nem éreztem túl fényesen magam. Pár percet pihentem egy rég ottfelejtett aszfaltkupacon, vizet kortyolgatva nézegettem a térképet, latolgatva, meddig is tudok eljutni sötétedésig. A Szálkától délre elterülő erdő még túl közel volt, utána viszont egészen Grábócon túlig nem látszott alkalmas terület, úgyhogy azt a Grábóc feletti erdőt tűztem ki minimálisan elérendő célként. Közben nézegettem délnyugatnak; a Mecsek felett ugyanis lassan „sűrűsödni” kezdett a levegő, azzal a zivatarral fenyegetve, amire már reggel nagy esélyt láttam.

Átkeltem a Bátaszék-Bonyhád vasút sínpárján. A megálló hosszú peronja alapján ez a vonal hajdanán szebb napokat is megélt; manapság csak néhány Bzmot szédeleg végig rajta naponta lehetetlen időpontokban, a rendkívül kreatívan megszerkesztett menetrend (ez akadályozta meg, hogy legalább Mecseknádasd közelébe vonaton érkezzek) miatt nyilván gyalázatos kihasználtsággal (ahogy más vonalakon is: az utasok rafinált elűzése a vonatokról az első lépés a bezáráshoz, hiszen így könnyű kimutatni: nem is utaznak a vonaton, minek fenntartani…). Nyugatnak fordulva pár száz métert tettem meg a nem túl forgalmas országúton, majd egy majornál rátértem az északnak tartó, messziről már látott földútra. Érdekes módon a jelzés a kerítésen belül volt, a meglehetősen romos akol egyik oszlopán…


8


Az aklok környékén tyúkok kapirgáltak, kicsit arrébb néhány ló szénázott. Az út folyamatosan emelkedett a völgy nyugati oldalában; a túlparton jó nagy birkanyáj legelészett a hatalmas, bekerített mezőn. Nagyon mókás volt a számos kisbárány bégetése, legalább feldobta a poros úton felfelé kaptatás monotóniáját. A dombtetőn hatalmas ültetvények határára értem; a Kék innentől két „vasfüggöny” között haladt, balra szőlő, jobbra gyümölcsös, katonás rendben sorakoztak a növények. Kicsit messzebb traktor boronálta a fák közötti, borzasztóan száraz földet.

 

9

 

A Radnai-magaslaton újabb szusszanásnyi pihenőt tartottam, megettem egy müzliszeletet, megosztva a morzsákat az úton keresztbe vonuló hatalmas hangyákkal. Egy éles bal fordulóval újra erdős részre jutottam, balra világos akácos (benne őzbak riasztott), jobbra valami sötét sűrűség. Innen kiérve egy rövid mező következett, majd villanypásztorral védett erdőtelepítés és a régi erdő határán haladtam a magas „elefántfűben” (nem úgy nézett ki, hogy bárki is járt volna erre mostanában). Hamarosan még nagyobb sűrűségbe kerültem, ahogy a telepítés véget ért és az ösvény elkezdett ereszkedni a tó felé. Meredek lejtőn érkeztem egy disznók túrta, sötét, aljnövényzet nélküli erdőbe, majd galagonyás következett, egészen a tópartig. A térkép alapján hasonló hangulatos tóra számítottam, mint a Hímfai-tó Halogy mellett, a partján futó úttal és kellemes horgászhelyekkel a sásosban. Ehhez képest itt nem lehetett megközelíteni a partot, a vizet a sűrű bokros miatt nem is láttam, csak pár villanásra, viszont a nagy víz miatt a páratartalom bődületesen magas volt és a szúnyogok is hatalmas falkákban támadtak rám. Közel két kilométert tettem meg a domb és a tó határán, ennek java részét egy valószínűleg felszántott földúton. A hatalmas göröngyök sziklakeményre száradtak, még kellemetlenebb volt rajtuk járni, mint a vasúti töltésen, viszont az utat szorosan övező dzsungel miatt nem mehettem máshol. Végül kiértem Szálka falu határába. Itt már hangulatosabb volt a part, helyenként padokkal; azt is megláthattam, hogy az általam hiányolt „horgászromantika” a túlparton tartózkodik, az országút és a víz között. Megpróbáltam pár fotót csinálni a tóról, de a szúnyogok milliói miatt nem sokáig maradhattam egy helyben.

 

  10

 

A helyi pecsétet elvileg valamelyik kocsmában kellett volna megkeresnem, de ehhez semmi kedvem nem volt, úgyhogy a falu névtáblájával fényképezkedtem. A hajdan szerb, majd sváb, később magyarrá vált falu két völgyben nyúlik el hosszan, V alakban. Főterén hatalmas szarvasbika bronzszobra áll. Sajnos Szálka is a „fejlődés” útjára lépett, az „elmaradott” falvakkal szemben itt már nem üzemelnek az utcai nyomós kutak, egy párat pedig megpróbáltam, míg a nyugati falurészben kapaszkodtam kifelé a Szálkai-hegy irányában. Az utolsó, lakatlan háznál pihentem egy keveset, elkortyolva némi lóhúgymeleg vizet a vésztartalékomból. A házak után az út még meredekebb betonteknővé vált, majd ennek végén nagyjából nyugatnak fordult, Grábóc felé. Átkeltem egy dombtetőn. Szemben látszott a Mecsek, felette igen sötét felhők gyülekeztek. Feltámadt a szél, időnként egy-egy távoli mennydörgés moraját is hallottam, lassan alkonyati homályba kezdett fordulni a nappal, bár még nem jött el az ideje. A jelek alapján gyorsabb haladásra ösztökéltem magam, mert ezen a dombtetőn nem sok lehetőséget láttam elbújni, ha beütne a zivatar… Északnak fordulva „beestem” egy újabb löszmélyútba, majd teljesen váratlanul Grábócon találtam magam. Először a szerb templom tornyait vettem észre jobbra, egy sitthalom mögött ágaskodtak a völgyben. Hamarosan leértem a kolostorkert kapujába, ami csodálkozásomra nyitva volt (a látogatási idő természetesen már véget ért), úgyhogy be is sétáltam a kertbe, hogy legalább kívülről megnézzem az épületeket. A kolostor, a templom és a kútház épülete nagyon szép állapotban van.

 

11

 

Kicsit nézelődtem kint, aztán észrevettem, hogy a kútház alól bőven csobog elő a víz. A rácsos kapu nem volt bezárva, úgyhogy beléptem a kis épületbe. Meg is lepődtem, a víz ugyanis ragyogó vörösréz csőből folyt, fent a falon két aranyozott ikon, a medence mellett láncra kötött, fényes ivópoharak várakoztak. Kissé tiszteletlennek éreztem magam, hogy nem ide illő ruházatomban egy műanyag palackkal betértem egy ilyen „szent” helyre, de vonzott a friss víz (és a különleges forrása is, miután észrevettem, hogy nem egy szokványos csapról van szó…). Ittam, feltankoltam és indultam tovább, mert a dörgések, na meg a fellegek egyre sűrűsödtek. A kapuban fotózkodtam a kolostor táblájával, mivel újfent nem volt kedvem a kocsmában kajtatni valami pecsét után. A helyi vendéglátóipari magasabbegység előtt népes csapat iszogatott és beszélgetett. Egyikük beszédbe is elegyedett velem. Amikor megtudta, hogy az erdőben szándékozom éjszakázni, farkasokkal kezdett el riogatni. Én meg őt medvékkel. Végül beérte azzal, hogy majd elkap a közelgő zivatar a pingponglabda-nagyságú jegével… A főutcát elhagyva iparkodtam az erdő felé, de az egyik szélső ház előtt ücsörgő két asszonynak és egy férfinak még beszélgetni támadt kedve. Először fennakadtak azon, hogy az erdőben alszom, az milyen veszélyes, főleg zivatarban. Majd útcélomat tudakolták. Mikor megtudták, hogy Szekszárdra tartok, egymás szavába vágva akarták a legrövidebb útvonalat ajánlani. Nem nagyon értették, hogy én a Kéken megyek (aminek a jele pár évtizede már a házuk előtti villanyoszlopra van festve), tehát nem akarok rövidíteni. Végül kénytelen voltam otthagyni őket (kicsit össze is kaptak), mert már az eső szagát sodorta a szél és igencsak besötétedett. Muszáj volt fedezéket találnom. A falu szélén tehenészet állt. Kicsit kacérkodtam a gondolattal, hogy a szénatároló pajtában töltsem az éjszakát a bálák tetején, aztán megláttam az őrkutyát (akkor még be volt zárva), ennek hatására inkább maradtam az erdőnél. A völgyben haladva jobbra-balra villanypásztorral övezett legelők, rajtuk marhákkal, őket annyira nem izgatta a lecsapni készülő zivatar. Én viszont már láttam, hogy valószínűleg nem érem el az igazi erdőt a völgy végén, úgyhogy a majortól kellő távolságban átvágtam a legelőn és megcéloztam a szemközti, erdő fedte dombocskát. A nagy fák között nem volt aljnövényzet, így hamar találtam megfelelő helyet a függőágy és a ponyva kifeszítéséhez. Előtte viszont muszáj volt lerogynom pár percre, mert az utolsó órák feszített tempójától és a párás melegtől már eléggé kivoltam. De nem piheghettem sokáig, mert már villámlani is kezdett. Kihúztam a függőágyat, majd fölé a saját kezűleg átszabott OBI-ponyvát. Berendezkedtem alá, megvacsoráltam, majd vártam a rettenetes zivatart. De nem jött. Dörgés-villámlásban nem volt hiány, de se jégeső, se felhőszakadás. Valami kis esőcske volt, de annak a javát is felfogta felettem a sűrű lombozat, úgyhogy nem tudtam kipróbálni, új ponyvám mennyire hatékony, ha igazán esik. Kicsit még olvasgattam, aztán elaludtam.

Ritkán alszom függőágyban, úgyhogy időnként felébredtem. Fura éjszaka volt. A marhák kint maradtak a legelőn, ezért a domb alatt futó patakocskában tanyázó békák folyamatos brekegésébe (eddig azt hittem, ők éjszaka nincsenek ilyen hangzavarral) néha hatalmas bőgések vegyültek. Egyszer egy őzbak is felfedezett, a közvetlen közelemben felhangzó üvöltésére rögtön „vigyázzba vágtam magam” fektemben. Még nem is kezdett világosodni, mikor a gulya folyamatosan bőgve megindult a völgy felső végébe. Erre ébredtem fel végleg. Még egy kicsit heverésztem, hadd világosodjon, majd kikecmeregtem a függőágyból és pakolászni kezdtem.

Fél hat előtt már újra úton voltam. A nedves legelőn át visszatértem a földútra. A Gyurkó-völgyön át kapaszkodtam fel egy (a térkép szerint) névtelen hegyre. Mielőtt újra lejteni kezdett volna, hirtelen egy terepjáró állta el az utat, a plató mögött beszélgető, készülődő társasággal. Éppen cigarettát töltöttek, az nélkülözhetetlen az erdőn. Volt náluk mindenféle fura cucc, pl. honvédségi bocskai- és tányérsapkák is. Nem álltam le beszélgetni velük, csak köszöntem. Baromira meg voltak lepve, ahogy egyszer csak mellettük termettem. Meredeken ereszkedtem a volt grábóci erdészház felé, körülöttem teljesen középhegységi jelleget öltött a táj: mély völgyek, magas fák… Lassan a nap is kibukkant a magas, hegynek is beillő képet mutató dombok mögül. Itt vette kezdetét az az erdő, ami kilométereken keresztül elterülve időnként még a „rendes” hegységek erdeit is lepipálta; az eddigi, javarészt akácos dzsindzsákhoz képest igazi felüdülés volt. A völgyben, hatalmas fenyőfák alatt állnak az erdészház maradványai, hajdanán igen hangulatos hely lehetett…


12

 

A völgy aljából kikaptatva elhaladtam egy sokkal jobb állapotban levő vadászház mellett. Felértem a dombhátra. Közel egy kilométert haladtam szintben, majd újabb völgy következett. Elképesztő látvány volt, jobbra -ismét csak villanypásztorral védett- fiatalos, balra hatalmas bükkfák! Ez a vidék tényleg tiszta meglepetés!


13

 

A bükkök alkotta „oszlopcsarnokban” ereszkedtem le a Haramia-forrásig. Itt megálltam kicsit, megmosakodtam, aztán csak nézelődtem, hallgattam a madárdalt. Semmi emberi zaj, csak az erdő. Csodálatos volt… Itt kezdődött a Fazekas-völgy napsütötte rétje is, de a Kék maradt az erdőben. Hamarosan fény derült a titokra egy tanösvény-tabló segítségével: a vidék különleges, szubmontán éghajlata teszi lehetővé, hogy az alapvetően magasabb hegységekben élő bükk itt megéljen, egy különleges szigetet alkotva a jellegtelenebb, alapvetően akácra épülő erdők között. A tablót még számos másik követte, bemutatva e fantasztikus hely flóráját-faunáját. Nehéz lenne leírni ezt a csodát, érdemes elmenni és megnézni.


14

 

15

 

A Sötét-völgy tisztásának északi végén van egy kis turista-pihenőhely, nagy esőtetővel, tűzrakó helyekkel. Itt is ücsörögtem egy kicsit, de a szúnyogok hamarosan elüldöztek. Kiértékeltem a térképet. Nem volt már vissza 10 km, viszont a menetrendben tátongó 4 órás „lyuk” miatt volt bőven időm a következő buszig, úgyhogy innentől igencsak andalgósra fogtam a tempót. Sajnos ez az erdő már nem volt olyan gyönyörű, mint a völgy túloldalán és a fakitermelés is rajta hagyta a keze nyomát. Mély por borította az utat, mutatva, hogy a zivatar ezt a környéket is elkerülte, észak felé húzott el. Itt csak épp megpettyezte a port az a pár csepp eső. A Húshagyó-domb után már csak minimális szintkülönbséget kellett „leküzdeni” az „Óriás-hegy” észre sem vehető csúcsáig. Óriás-hegy… Csak 280 m magas, de ezzel is a legmagasabb a környéken. Hamarosan kiértem egy virágzó galagonyabokrokkal övezett, napsütötte rét peremére. Az út a déli szegélyén futott, néhány magasles is állt mellette. Felmásztam az egyikre és kicsit bámultam a tájat. Sajnos ide már felhallatszott a 6-os út forgalma, bár 4 kilométerre volt innen. A rét szélén találkoztam egy tollászkodó hátizsákossal (sátor, hálózsák is lógott rajta), lényegében az elsővel a DDK során. Tényleg nem egy felkapott útvonal ez; na nem mintha hiányozna a „turistasztráda”… Pár perccel később jött szembe egy hasonlóan felszerelt nő is, valószínűleg összetartoztak, csak „apu” kissé előreszaladt. Az út az Éles-hegyháton futott északnak. Nagyon érdekes szakasz volt; kissé bevágódott szekérút, balra mély völgy…

 

16


Kiértem egy hatalmas szőlőültetvény kerítéséhez, majd egy sűrű akácosba behaladva máris a Szarvas-szurdikban voltam. (Nem, nem elírás, ez valóban egy szurdik -vagy más néven lösz-mélyút-, és nem szurdok. A szerk.) A löszvidék tipikus képződménye, számos ilyen horhosban jártam már a DDK által érintett dombvidékeken. Ez annyival volt hangulatosabb, hogy nem szekérút, csak egy gyalogösvény futott az alján.


17

 

A szurdikból kiérve ismét egy kerítéssel övezett szőlőültetvény következett. Szembejött egy kutyával felszerelt 4 fős társaság, 3 fiú, 1 lány, úgy néztek rám, mintha nem láttak volna fehér embert. A galagonyabokrok szegélyezte ösvény kivezetett egy köves útra. Mivel még mindig rettenetesen ráértem, kikapaszkodtam oldalra és egy kis fenyves peremén megálltam egy hosszabb pihenőre. Leterítettem a poncsómat, lehúztam a bakancsot, elheveredtem és egy kicsit ejtőztem az utolsó nekirugaszkodás előtt. Aztán összepakoltam a hátizsákomat busz-kompatibilisre és nekivágtam a hosszú ereszkedésnek Szekszárd felé. Roppant kellemetlen út volt ez… Nagy kövekkel volt lerakva, amin igen kellemetlen volt a járás, a szélén pedig gaz, nehogy a padkán haladhassak. Vadul perzselt a nap, zümmögtek a bogarak. Ez a fajta napsütés mindig rossz érzéseket kelt bennem; hátranézve újra megbizonyosodhattam róla, hogy okkal: jó nagy felhőtornyok építkeztek délnyugaton, újfent egy zivatart ígérve… Bár a busz szempontjából még igencsak ráértem volna, a zivatar miatt kissé tempósabbra fogtam. A Szekszárd feletti dombok igen meredeken szakadnak le a Duna-mellék lapályára; a mélyen bevágódott út kanyarogva követte ezt a lejtést. A göcsörtös kőburkolaton járást ez a lejtő még térdfájdítóbbá tette. Szőlőskertek, hétvégi házak között értem be Szekszárd Felsőváros nevű városrészébe. Ez a rész az összevissza épült házaival, keskeny, kanyargós utcáival igen rendezetlen benyomást keltett. Egy nyomós kútnál megmosakodtam, enyhíteni próbálva a hőséget, majd haladtam tovább lefelé. A Béla király térre érve igazi káosz fogadott. Nagy felújítás folyt éppen, teljesen szét volt bombázva a tér, az autók felbontott utakon terelgetve kerülgették a hasonlóan kóválygó gyalogosokat. Lehet, hogy ez a tér amúgy rendkívül hangulatos a régi házaival, templomokkal, volt Vármegyeházával, de most nagyon visszataszító hangulata volt a rombolás és a munkagépek keltette káoszban. Nem is fotóztam, csak menekültem innen. A feltúrások miatt kissé nehéz volt megtalálni a vasútállomás felé futó jelzést. Átkeltem a forgalmas Széchenyi utcán, majd egy sétányszerűségen közelítettem tovább az állomást. Itt a vasút és a Volán állomása egymás mellett van; megérkezve az ilyen helyek összes visszataszító jelensége fogadott. Szokásos gyűjtőpontjai ezek a társadalom szemetének, szakadt csövesek, a legújabb szubkulturális divat szerint öltözött „kisebbségi” csapatok (pillanatnyilag ők voltak többségben), ostoba tizenévesek hemzsegtek mindenfelé. Átvágtam az 56-os út autófolyamán (itt is ismeretlen viselkedésforma, hogy a zebrán átengedjék a gyalogosokat), majd a vasúti pénztárban begyűjtöttem az utolsó, túrazáró pecsétet a kedves pénztáros hölgytől. Ő volt az egyetlen pozitív jelenség ebben a képtelen környezetben… A vasútállomás nem éppen egy megyeszékhely állomásának képét mutatja, kicsi és meglehetősen lepusztult, igazi balkáni állapotú vécével, néhány paddal, de azokat épp elfoglalták etnikailag, úgyhogy a maradék közel másfél óra eltöltésére más helyet kellett keresnem. Vettem két péksüteményt és egy liter hideg kólát a közeli kisboltban, majd (jobb híján) a buszpályaudvar egy padján nekiláttam pótolni az elvesztett energiát. Közben azon méláztam, mennyire más is ez az egész, mint Hollóházán volt tavaly tavasszal. Nyoma sem volt annak a csendes emelkedettségnek, amit ott éreztem, helyette jutott ez a kipufogógázos, zajos, kaotikus buszvégállomás a tobzódó prosztósággal és igénytelenséggel… Időnként szemerkélni kezdett az eső, csak hogy fokozza a hangulatot, majd újra kisütött a nap, még jobban perzselve. Újra átvergődtem a vasútállomásra, hogy valami búcsúfotó-félét készítsek, de igazán alkalmas helyszín híján be kellett érnem a hangosbemondó oszlopára szerelt állomási névtáblával…


18

 

Ahogy elraktam a gépet, megjelent mellettem egy csöves. de az az igazi, időtlen idők óta az utcán élő. A kosztól már szinte fekete volt a bőre, hosszú haja oroszlánsörényként ült a fején. Megkérdezte, ki tudnám-e segíteni egy kis apróval, mert venne kenyeret. Megkérdeztem, mi lenne, ha inkább adnék neki kenyeret, de azt mondta, inkább maradna az aprónál, mert szomjas is. Díjaztam az őszinteségét, adtam neki egy kétszázast. Elballagott; én meg még kicsit szemléltem ezt a fura állomást. Az északi végében fát rakodtak vagonokba, mellettem pedig a hajdani rámpán vonatpótló busz melegített, vastag dízelfüstöt eregetve. Visszasétáltam a „buszvégre” és a maradék rövid időt már ott töltöttem. Itt is ismeretlen dolog a sorban állás; a Siófok felé induló busz táblájánál hatalmas tömeg gyülekezett félkörben. A később érkezők persze nem érték be a kör szélével… Beállt a busz, beraktam a csomagtartóba a zsákomat (bízva benne, hogy még meglesz, mire hazaérek), majd némi várakozás után utolsóként felszálltam. Végre elindultunk hazafelé…

Ez volt tehát a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra. Érdekes volt? Nagyon is! Tanulságos? Még inkább! Olyan vidékeket ismerhettem meg (legalább futólag), ahol még sohasem jártam, pedig dunántúli vagyok. Voltak csodálatos tájak és kevésbé szépek; találkoztam a valahol-valamikor nagyon elrontott jelenkor számtalan szomorú jelenségével. Bizonyos tájakra még teljesen biztosan vissza fogok térni, de a kevésbé szépekre sem mondanám azt, hogy soha többé ne lássam… Összességében megérte végigtalpalni ezt a kb. 565 kilométert, az Országos Kékhez hasonlóan ajánlom mindenki figyelmébe, aki átfogóbb képet szeretne kis országunkról…

A következő nagy feladat az Alföldi Kék lesz, a maga közel 850 kilométerével. Ha a Dél-Dunántúl ismeretlen volt számomra, az Alföld még inkább az lesz, eddig az egy szem Bocskai-portya kivételével még nem volt alkalmam arrafelé túrázni. De ez a túra már más lesz, mint az OKT és a DDK. 2009. márciusában indultam neki a Kéknek, azóta szerintem egy kezemen meg tudtam számolni, hány olyan túrán voltam, ami nem a „kékülésről” szólt. Most már kicsit változatosabb lesz a program. Belecsapok az „Alföldibe”, felderítem a Gemencet, aztán a többit majd meglátjuk. Főleg azért, mert ha minden jól megy, ősszel első gyermekünk születésével kezdetét veszi életünk eddigi legnagyobb kalandja  Rajta hát!

 

Utóirat: Időközben megérkezett a teljesítésért járó jelvény is.


DDK jelvény


Az enyém a 856. sorszámú teljesítés. Ez bizony nem olyan sok… Így már sejthető, hogy miért is nem találkoztam az egész út során más turistákkal!

 

 

Hozzászólások
Keresés
Csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Jelentkezz be vagy regisztrálj!
hadidoki |2016.06.07 21:13:34
Kedves Tapír!
Az élet néha nehéz helyzetbe sodor bennünket. Nekem is volt egy jó 20-25 év kihagyásom a komolyabb túrázásból (gyerekek kicsik, stb.) De 45 évesen újra kezdtem, és teljesen új színt kapott az addig ismert túrázás fogalma.
Az "egyszer majd teljesíted" reményében sok sikert kívánok!
tapír |2015.08.25 21:24:22
Kedves Hadidoki!
Köszönöm!
Egyáltalán nem gondolom könnyűnek az Alföldi Kéket, sőt... Inkább az jutott eszembe, hogy egy kempingbiciklit is bevetnék a teljesítésnél. Sajnos a Gemencen nem jutottam túl (ott is volt némi problémám a 2013-as nagy árvíz után), mert apámnak a fiam születése után pár hónappal való váratlan halála olyan körülmények közé taszított minket, amiből még azóta sem tudtunk teljesen kimászni. Szóval a túrázás most sajnos sokadik helyre szorult vissza. (Gyakorlatilag '13 nyara óta egyszer sikerült kint aludni és párszor sétálni néhány órát.) De még nem adtam fel, hogy egyszer meglegyen az Alföldi Kék is...
hadidoki |2015.07.11 08:10:05
Gratulálok a teljesítéshez!
Ajánlom figyelmedbe az Alföldi Kéktúrát.
Ne hidd, hogy olyan könnyű (inkább más, mint a hegyvidék), tapasztalt túrázoknak tört már bele a bicskájuk.
raja |2014.08.23 21:16:38
Gratulálok, nagyon jó kis írás, kár hogy vége a Kéknek!
tapír |2013.06.14 12:10:20
Köszönöm!

A "Fatolvaj Kft" nálam gyűjtőnév; nem annyira izgat, hogy engedéllyel vágják tarra az erdőt vagy illegálisan. A végeredmény nagyjából ugyanaz. Erdőtelepítést nem látni (ezem a kb. 560 km-en egyetlen egyet sem találtam), ellenben a tarvágásokra pár év múlva remek dzsindzsa költözik ördögcérnával és egyéb "finomságokkal", amiből aztán tényleg nem lesz soha többé erdő.
Shippey |2013.06.14 10:37:55
Mi is gratulálunk az RP-DDK teljesítésedhez!
szarvas |2013.06.14 00:17:23
Gemenc tetszeni fog, mondom én mint bajai. Bár most kicsit el van öntve...
kontrra |2013.06.13 23:38:54
Köszi!
Sajnos ez az írás sem volt sokkal szívderítőbb, mint az eddigi túráidról szóló, de hát ez Magyarország.
Amikor pár éve voltunk a bátaapáti "atomtemcsibe", (érdekes volt), utána szinte véletlenül elmentünk Grábócra, és nagyon meglepődtünk a kolostor-együttesen, nagyon szépen rendbe volt hozva, kiváló vezető adott ismereteket a kolostorról, amiről addig nem is hallottunk.
Azt áruld még el, hogyan ismered fel a helyi Fatolvaj Kft tagjait, én sosem tudom az erdőkben fát pakoló/vágó emberekről, hogy az erdészet alkalmazza őket, a sajátjuk az erdő, vagy éppen az általad említett Kft alkalmazza őket?
tapír |2013.06.13 21:17:17
A számos pofátlanság közül, amivel találkoztam az út során, ez a sír volt még a legkevesebb... Engem az esőtetők, pihenőhelyek rombolása és a gátlástalan erdőirtás jobban irritálnak...

A "csordát" már a múltkor jeleztem, mire felhomályosítottál, már kész volt a cikk
Öregindián |2013.06.12 22:37:19
Még annyit: elképesztő pofátlanságnak tartom, hogy valaki egy erdei, közösségi pihenőhelyre ássa bárminek, bárkinek a sírját. Szakmámban iszonyú mennyiségű emberi hülyeséggel találkozom,ez ugyanebbe a gyűjteménybe tartozik. Egyébként még a szarvastehenek is rudliba tartoznak, nem csordába.
Öregindián |2013.06.12 19:48:44
Gratulálok!