?És még egymillió lépés...? - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra (II. rész) PDF Nyomtatás E-mail
Cikkek - Dél-Dunántúli Kéktúra
Írta: Tapír   

 

„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra

 

2. rész 

 
 

---------------------------------- ----------------------------------------- -------------------------------------------- ---------------------------------------- ---------------------------------------- --------------------------------------- ----------------------------------------------- ------------------------------------- 

 

 

„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra

 

2. szakasz: Egyházasrádóctól Zalalövőig

 

 

2012. május 18. – folytatódjon hát az út. Pontosan délben szálltam le a vonatról Egyházasrádóc már ismerős állomásán, megvártam, míg eloszlik a tömeg, majd megkerestem a jelzést és nekiláttam kikeveredni a faluból, ami eltartott egy ideig, mert a falu bizony elég nagy volt. Útközben találkoztam a helyi szociális ebédkihordókkal: két jó kiállású hölgyike egy hatalmas Nissan Patrol terepjáróval terítette a kaját a helyi rászorulóknak. A Kissároslak nevű falurész végétől betonút vezetett a patakparti vízműig, szántóföldek között. Sajnos a repce addigra már elvirágzott, így a földek látványa korántsem volt olyan kellemes, mint áprilisban. Rádóc felé visszatekintve a távolban még felsejlett a Kőszegi-hegység sötét tömbje.

A vízműtelep betonhídján elköltött ebéd után haladtam tovább a mezei úton, majd átvágtam a Molnaszecsődi-erdőn. Ennek túlsó peremén érdekes ex-katonai „ojjektumba” botlottam. Egy mező sarkain földdel és növényzettel borított betonfedezékek álltak, de akkorák, hogy annak idején kényelmesen elférhetett bennük egy teherautó is; a terület molnaszecsődi végén pedig egy nagyobbacska ház, ami nyilván az őrség szállása lehetett, a jelek alapján hajdan irodákkal, hírközponttal, fürdővel, satöbbi. Mára természetesen minden „haszonanyagot” kiraboltak az építményekből, csak a romok maradtak. Jó volna megtudni, mi célt szolgált ez a terület fénykorában…


 

1


 

Molnaszecsőd faluját keresztülvágja a mindig forgalmas 8-as főút. Miután ezen nagy nehezen átjutottam, nekiláttam megkeresni a pecsétet rejtő Árvíz büfét. Nem volt róla pontos leírásom, de némi keresgélés után meglett, a Rába-híd északi hídfőjénél van, jobbra lent a „gödörben”. Már messziről hangos részeg hadoválás hallatszott, rögtön el is határoztam, hogy itt nem töltök több időt a minimálisan szükségesnél. Beléptem, köszöntem, mire a pultnál támolygó nagyhangú, igencsak kapatos, jólláthatósági mellényt viselő atyafi nekem szegezte a kérdést: „Hát te meg ki a f*****m vagy???”, majd kötekedni kezdett – a többi kocsmatöltelékkel. Ezek megunták, közös erővel kihajították, majd megkérték a pultos csajt, hogy ne adjon neki többet inni. Gyorsan beszereztem a pecsétet és otthagytam ezt a remek bulit. A hídon átkelve kereszteztem a buja növényzettel kísért Rába folyót, nem volt benne túl sok víz.


 

2


 

Ezután több kilométeres aszfalt következett. Már messziről látszott az ártér síkján túl, az első dombon álló döröskei kistemplom. Egy bevágódott úton érkeztem meg Döröske szélére, majd rögtön le is vitt a jelzés a hangulatos kis tó partja közelébe. A parton kis hétvégi házak sorakoztak, de van egy nagyon szép pihenőpark, érdekes szoborral. Itt tartottam egy kis pihenőt.


 

3


 

Kicsit odébb áll a strand komplexuma, aminek a kissé fellengzősnek tűnő „White Beach Open Air Club” nevet adták A szőlőhegyen keresztül mentem tovább Döbörhegy felé. Nagyon szépen rendben tartják a kis birtokokat, példaként álljon itt egy nádfedeles pince fotója.


 

4


 

Döbörhegyen aztán ráálltam az aszfaltra (amiről Katafáig nem is szabadultam…). A következő falu Szarvaskend volt. Itt pecsételni is kellett volna a kocsmában. A térképen teljesen máshol volt a pecsét-szimbólum, és a kocsma, ami először az utamba került, nem is volt túl bizalomgerjesztő (és akkor még nagyon finoman fogalmaztam), úgyhogy reménykedve abban, hogy van másik kocsma is kicsit arrébb, nem mentem be, hanem inkább kerestem tovább. Nem volt alternatíva, úgyhogy itt be kellett érnem egy fotóval a faluvég-táblánál igazolásként.

Nagymizdó előtt a Kék tesz egy kitérőt északnak a mezőre, de mivel szántóföldet már láttam és más különösebb látványosságot nem ígért ez a plusz másfél kilométer, inkább maradtam az aszfalton. Ennek a hajdan állítólag adóját mézben megfizető falunak csak a déli peremét érintettem. Innen az aszfalt lekanyargott a Hegyaljai-patak erdős völgyébe (győztem félreugrani egy, a beláthatatlan, keskeny úton ezerrel száguldó nyergesvontató elől), majd fel a Katafa feletti platóra. A katafai temetőnél megálltam ozsonnázni, majd a falu szélén az aszfaltot kővel felszórt földútra cserélve, a szennyvíztisztító telep mellett behaladtam Nádasdra. Ezt szerencsére a legkeskenyebb részén keresztezi a Kék. A falu mögött átkeltem a „természetesen” már nem üzemelő Körmend-Zalalövő mellékvonal lassan elgazosodó sínpárján, egy újabb darab szántóföldön, majd egy kis darabon végre erdőben haladhattam. Itt találtam egy igen informatív útjelző oszlopot, ami a Mária-úthoz tartozik. A Kéken bizony nincsenek ilyenek… A túra szempontjából fontos adatokon kívül még bibliai idézetek is voltak rajta – Isten nyelvén, angolul! (Ld. South Park sorozat vonatkozó része.)


 

5


 

A rövid erdei szakasz után újra aszfalton érkeztem meg Halogyra, ahol -mily meglepő- egy kocsmában kellett pecsételni. A templom falán találtam egy, a Katafán látotthoz hasonló, míves kivitelű emléktáblát, ami Krisztus születésének 2000-ik és az ország alapításának 1000-ik évfordulója alkalmából áldást kér Halogy lakóira… A templom amúgy elég szép, ez sok falubeli házra már nem annyira igaz, főleg a nyugati végen a „tezsvírek” házaira… Amúgy ők elég nagy izgalomban voltak éppen, biztos készültek a péntekre előrehozott szetürdéjnájtfívör-re


 

6


 

A falu végétől egy ösvényen közelítettem meg a Hímfai-tavat. Az ösvényt szegélyező százévesnek tűnő tujasor alatt lépten-nyomon hatalmas hangyabolyok álltak, körülöttük nyüzsgött a milliárdnyi hangya. A Hímfai-tó nagyon szép (rögtön tartottam is a vízparton egy kis szünetet), partján a növényzetet időnként horgászásra megtisztított nyiladékok szakítják meg, az erdőszélen pedig áll egy emeletes esőház is.


 

7


 

A tótól megint csak aszfalt Felsőmarácig. Ezt egy mély patakvölgyön át hagytam magam mögött, majd egy újabb dombháton át értem be Iváncra. Itt kell pecsételni is, de a kocsma (már megint kocsma…) kitérő a Kékről, le a völgybe a Rába felé. Már alkonyodott, úgyhogy sietősebbre fogtam. Hamarosan átszeltem a „világvégi” Hegyhátszentmárton kis faluját is. A major mögött kezdődik a Bakonya-erdő, meg egy mély patakvölgy. Épp ment le a nap. A völgybe a várható hideg és harmat miatt nem akartam leereszkedni, így a bevágódott út feletti partoldal tetején, egy erdősávban tanyáztam le. Mire a poncsómenedék elkészült és a vacsorával is végeztem, épp be is sötétedett. Eléggé kimerített ez a félnapos „aszfaltozás”, úgyhogy már nem sokáig voltam ébren, készültem az igazi attrakcióra, a másnapi őrségi szakaszra.

Ébresztő, pakolászás, indulás. Addigra a nap is felkelt… A mélyúton leereszkedtem a Lugos-patak vastagon harmatos völgyébe. Úgy terveztem, hogy ahol az út keresztezi a patakot, megejtek legalább egy reggeli arcmosást, de a pataknak konkrétan szennyvízszaga volt és erősen habzott, úgyhogy erről gyorsan letettem. A túlparti dombok aljában délnek fordult a jelzés és hosszasan kanyargott a mező szélén, jobbra harmatos dzsindzsa, balra masszív villanypásztor, a kettő közötti keskeny csapáson kellett eltalálni anélkül, hogy megcsipkedjen a delej. A mutatványt helyenként mély gödrök nehezítették. Aztán szerencsére véget ért a szántóföld, innentől váltakozva kellemes erdős-rétes volt a völgy alja, a kavicsos szekérúton a harmattól sem kellett tartanom.


 

8


 

Hamarosan egy nagy csapat szarvas lépett ki elém az útra. Mivel csendben haladtam, nem vettek észre, így megállva hosszú percekig figyelhettem, ahogy ráérősen legelészni kezdenek az út menti zsenge fűből. Végül valami csak gyanús lett nekik, mert elkocogtak onnan (de még mindig nem a szokásos menekülős tempóban).

Egy helyen a Kék elhagyta a köves utat és tett egy romantikus kis hurkot a patak menti sötét fenyvesben (helyenként elég nehéz volt követni az ösvényt), aztán visszatért a szekérúthoz. A Máli-rétnél kinyílt a völgy, elszakadtam a pataktól és az egyre erősödő melegben megérkeztem Kondorfára. A falu a patak feletti, hullámos domboldalon terül el több kilométer hosszban. Őrzi még a jellegzetes „szeres” településforma nyomait, helyenként jókora „szünetek” voltak a házak között gyümölcsösökkel, kertekkel. Nagyon szép a templom; sajnos a napállás miatt a fotó nem igazán sikerült róla. A helyi pecsétet a falut keresztező főúttól pár házra keletre álló kocsmában lehet megszerezni (nem MTSZ-es, hanem „Őrvidék Turistája” feliratú). Nagy csapat helybéli alapozott éppen a kocsmában, a pultos viszont nem volt ott. Elment lilahagymáért, hogy a délutáni focimeccs után a szomszéd faluból hazatérő megfáradt bajnokok zsíros kenyerére legyen friss hagyma  Pár perc után előkerült. Kedvesen vizet is adott, mert Kondorfán a „haladó eszmék” jegyében a nyomós kutakból már nem folyik a víz…

A faluvégén egy fahídon újra kereszteztem a Lugos-patakot, majd immáron a jobb partján haladva hamarosan beértem egy olyan sűrű fenyvesbe, hogy a belsejében valósággal alkonyati homály borult rám.


 

9


 

A fenyvesben a patakból már semmi sem látszott, csak egy csontszáraz meder. Nem tudom, honnan szedhette azt a vizet, ami Hegyhátszentmárton mellett csordogált benne, mert az egész vidék porzott a szárazságtól, miután a harmat felszáradt. Rettentő rég volt eső… Felkaptatva egy széles dombhátra, délre megpillantottam a több, egymástól elég messze fekvő „szerből” álló Szalafő házait. A legnyugatabbra Pityerszer található, ez egy „múzeumfalu”, a skanzenbe a helyben talált házak mellé hoztak néhány másikat is a vidékről. Nagyon szépen bemutatja az errefelé jellemző népi építészeti stílust. Kis kitérő a Kékről, aki még nem látta, ki ne hagyja! Előző nyáron megnéztük ezt is a feleségemmel, úgyhogy én most a Kékre koncentráltam. Hogy megspóroljak némi aszfaltot, egy dűlőúton ereszkedtem le Szalafő „központjába”, Templomszerre. A település láthatólag nagyban támaszkodik a falusi turizmusra, vendégházak, éttermek sora található a faluban. Egy vendéglő kerítése mentén áll egy hatalmas, 400 évesnek mondott tölgyfa. A focipályával szemközt kis esőbeálló áll, itt tartottam egy pihenőt. Több tábla is ismerteti Szalafő történelmét. A honfoglalás korától kezdve gyakorlatilag folyamatosan lakott volt a környék, e színes történelmet itt nincs mód részletezni. Mindenesetre érdekes volt olvasni a hajdan nagy kiváltságokkal bíró gyepűőrzők történetét…

A focipályát elhagyva már valóban a Zala mentén haladtam tovább, Keserűszerig többször is keresztezve a patakot ilyen-olyan fahidacskákon. A Zala még a Balatonba torkollásakor sem nevezhető jelentős folyónak, de itt azért nagyon meglepő képet mutatott. Gyakorlatilag kiszáradt; helyenként, ahol valami elzárta a medret, maradt meg rövidebb szakaszokon némi pangó víz…


 

10


 

A Zala völgyét kis időre elhagyva keresztülmentem Keserűszeren, majd beértem Templomszerre, ami az itt álló Árpád-kori, 1230 körül épült erődtemplomról nevezetes. Sajnos a főbejárat nem volt nyitva, de a másik oldalon fel lehetett menni a karzatra és onnan megnézni a belsejét. Múlt alkalommal erre járva nagyobb szerencsénk volt, akkor rendesen be is lehetett menni. Csodálatos hangulata van ennek a kis épületnek! Percekig ültem bent csöndben, szerencsémre éppen nem járt arra más.


 

11


 

Innen sajnos egy jó darabon forgalmas aszfalton kellett menni, keresztül további „szereken”. Őriszentpéter központjában a déli időpont ellenére totálisan kihalt Centrum étterem unatkozó pincérétől szereztem meg a helyi bélyegzést, majd iparkodtam tovább, hogy megszabaduljak végre az aszfalttól. A város utolsó házai után válik el a Kék a főúttól, innen a hajdani bajánsenyei vasút nyomvonalán kanyarog az erdőben. A töltések-bevágások során haladva szépen követhető a vasút vonala, pedig már évtizedekkel ezelőtt felszedték itt a síneket és a zúzottkövet is. Helyenként azért eluralkodott a bozót. A Kék egyszer csak leugrik erről a vonalról és földúton át kivezet egy kövezett, széles erdészeti útra, amin nyílegyenesen kellett megtenni közel 2 km-t a nyarat idéző melegben. Ahol ez az út felfelé megtörik, ott kellett megválni tőle és egy jóval elhagyatottabb ösvényen „csapatni” délnek. Még egyszer kereszteztem a hajdani vasutat, de itt már alig volt felismerhető. Az erdőszélen kibukkanva feltűnt előttem az ezredfordulón új elvek alapján újjáépített vasútvonal, ami fontos tranzitútvonal Szlovénia felé, ennek megfelelő kiépítettséggel és teherforgalommal. (A személyforgalom az „új elveknek” megfelelően ismét sokad rangú kérdéssé vált, ezt jól illusztrálja az egyébként villamosított és nagy sebességre alkalmas vonalon nagy ritkán végigzörgő szóló „kispiros” motorkocsi…). A vasúti felüljáró alatt átbújva beértem Bajánsenye Dávidháza nevű falurészébe. Nem hosszan kellett a faluban haladnom, de feltűnt, hogy ezen a pár száz méteren is legalább öt lakott gólyafészek van! Mindegyikből több fióka is tekintgetett kifelé, a szülők nyilván a közeli Kerkára mentek vadászni. A falu szélén villanypásztoros legelő állt, rajta szimpatikus lovakkal.


 

12


 

A Kerka mentén itt egy szép nagy tavat duzzasztottak fel a dombok tövében, a térkép szerint még strand is üzemel rajta. A patakot elhagyva felkapaszkodtam a Kis-hegyre, ami egy elhagyott, elvadult szőlőhegynek tűnik, majd át a Belső-hegyre, onnan pedig leereszkedtem Kercaszomorra. Ez a falu viseli a „Vas Megye Legbátrabb községe" címet, mert miután az Első Világháború után elszakították az országtól, 1920. nyarán fegyveres felkeléssel elűzték a megszállókat és ismét csatlakoztak az anyaországhoz. Ma hosszan elnyúló, igencsak szellősen épült falu (legalábbis a Kék által érintett része meglehetősen elhagyatottnak tűnik, életet szinte csak a hétvégi házként funkcionáló, szépen felújított portákon láttam). Elhagyva a falut mintha pontosan a Dávidháza utáni rész ismétlődött volna meg: délnek, keresztül a Kerka patakon, majd fel a dombra. Itt fent a dombtetőn állt hajdan Szentviszló falu és a Szent Vencel templom, ez utóbbi helyén ma emlékmű található. Természetesen mára az egész területet sűrű erdő borítja. Némi kacskaringózás után értem ki a műútra Magyarszombatfa határában. Ez a falu fazekas kézműiparáról nevezetes, nehéz lett volna megszámolni, hány háznál készítettek-árultak fazekas termékeket. A turisták körében is felkapott. Betértem a Tűzzománc Szomjoltó nevű kocsmába a pecsétért meg egy citromos sörért. Rögtön utánam érkezett egy 20-30 fős diákcsoport felnőtt kísérőkkel. Na ők aztán rendesen túlterhelték az amúgy melegszendvicset, pizzát is árusító egység egy szem pultos hölgyikéjét és konyhaipari felszerelését. Nem ekkora forgalomra készültek… Kint bringások is ücsörögtek, akik kisebbfajta sokkot kaptak, mikor meghallották, mennyit gyalogoltam idáig. Azt mondták, ők bringával sokkal kevesebbet jöttek, de ebben a melegben úgy kivannak, mint a liba…

A falu fölötti Ritási-dombon áll egy kilátó, de mivel nem túl magas, valamint a vidéket is masszív pára lepte be, úgy döntöttem, nem éri meg az időt, levágom ezt a Kék által leírt hurkot és az aszfalton megyek át a szomszéd Gödörházára. Útközben láttam a zsúptetős Fazekasházat, ami szintén a népi építészet egy gyöngyszeme.


 

13


 

Gödörháza szélén áll egy aranyos kis faépítésű harangláb. Idáig már számos haranglábbal találkoztam az Őrségben, de mindegyiknél megálltam gyönyörködni és fotózni. Valahogy beleszerettem ezekbe a hivalkodástól mentes kis építményekbe…


 

14


 

Átkelve a Lóka-patak völgyén felmásztam egy újabb dombhátra, amin Velemér nyúlt el hosszan. Ez is „szerfalu”, de a hajdani, a környékre igen jellemző „szeres” kisparaszti gazdálkodásnak a lakosság elöregedésével, elvándorlásával már szinte semmi nyoma a házak közötti, mára fűvel, bozóttal benőtt hajdani szántókon és egykori gazdasági épületeken kívül. Némelyik háznál van még élet, de ezek zömmel „kirakat” vendégházak, elvétve találni csak pár portát, ahol öregek éldegélnek néhány háziállatukkal, kiskertjükkel…


 

15


 

Velemér igazi nevezetessége azonban a falu délkeleti végén álló Árpád-kori, 13. században épült műemléktemplom. Messzi földről is sokan jönnek megcsodálni ezt a kis ékszerdobozt, amit jelentéktelen beugró megfizetése után egy helyi néni szakértő ismertetőjével belülről is meg lehet nézni. Közel ¾ órát kellett várnom, mire egy motoros csapat társaságában bejutottam, mert előttünk egy diákcsoport volt. Na őket viszont nem annyira kötötte le a hely szelleme, jellemző módon inkább azzal voltak elfoglalva, hogy az erdei budi bizony csak pottyantós. Pedig igazán van mit nézni ezen a templomon illetve a belsejében; például a hajdani freskók (pl. egy Szent László-kép, ami csodálatos hasonlóságot mutat az ismert Szent László-hermához, ami innen jó messzire készült) többsége több száz év elhagyatottság után is nagyon szép… Érdemes utána olvasni és felkeresni személyesen is ezt a helyet, nem tudom visszaadni az élményt, amit jelentett…


 

16


 

17


 

Különös hangulatba kerülve hagytam ott az erdőben álló kis templomot és vágtam át a Kövecses-hegy erdején. Sok szép helyen volt már szerencsém járni, de ez itt a legkülönlegesebbek közül való volt… Félórás erdei séta után aztán megérkeztem Szentgyörgyvölgyre. Pontosabban az Asszonyfa nevű „szerre”, innen még kissé távolabb van maga a falu. Itt a pecsét a Vitéz kocsmában kapható, ami a templom jelentette élmény után valahogy még kevésbé volt vonzó, mint ezek a kocsmák általában… Áll itt egy modern szobor a sárkányt legyőző Szent Györgyről, de a falu látványossága szerintem a református templom, ami a Kógyárra vezető út mentén áll. A 18. század végén építették a korábban itt állt (megint csak Árpád-kori…) templom felhasználásával. Roppantul meglepett, hogy a templom mindkét ajtaja tárva-nyitva állt, bent sehol egy lélek… De az igazi meglepetés bent ért: gyönyörű famunka mindenhol, karzat, gyönyörűen festett fatáblás mennyezet! Lenyűgöző volt. Jó ideig képtelen voltam elszakadni a templom belsejétől, aztán egy kis kinti ücsörgés után újra visszamentem.


 

18


 

19


 

A Szentgyörgyvölgyi-patak völgyén és Kógyáron átkelve egy erdősávok között elterülő hosszú mezőre értem, amin már sarjadt a kukorica. Közepén hosszú, szinte egyenes köves úton vezetett a Kék Felsőszenterzsébet felé. A nap már lebukott a dombok mögé, úgyhogy eléggé sürgős lett volna valami jó helyet találni éjszakára. A mezőt két oldalról kísérő erdő nem sok jót ígért, sűrű dzsindzsa a szélen, mögötte sötétség. Az egyik villanypásztorral övezett mezőrész közepén észrevettem egy bokrokkal övezett füves térséget, ez valahogy biztatóbbnak tűnt. Megközelítettem. Annak idején valami köves-betonos placc volt, mára a természet szinte teljesen visszavette. A bokrok fedezetében találtam egy jónak tűnő helyet. Megtisztítottam a nagyobb szál gazoktól, majd leterítettem a ponyvámat. Most nem láttam szükségét, hogy tetőt húzzak magam fölé, esőmentesnek ígérkezett az éjszaka. Nekiláttam kipakolni a cuccomat, de a „gazolással” felriasztottam egy rakás poszméhet, akik kimásztak a földből és most a ponyva alatt zümmögtek! Kénytelen voltam arrébb költöztetni a kirakodóvásárt. Vacsora után még egy kicsit nézegettem a térképet és olvasgattam, aztán annyira besötétedett, hogy már semmi sem akadályozta a csillagok bámulását. Szép, tiszta tavaszi égbolt borult fölém… Hogy az esetleges hajnali harmattól megvédjem magam, a poncsómat a hálózsákom fölé terítettem, aztán eltettem magam másnapra.

Még közel 25 km várt rám Zalalövőig, úgyhogy másnap is korán keltem. Ahogy pirkadt, a hosszú völgy Kógyár felé eső végében (ez alacsonyabban volt nálam) igen érdekes jelenséget láttam: masszív ködfal kúszott fel a patakvölgyből és terítette be azt a területet. De egy idő után megállt, nem jött hozzám közelebb. Hajnalban nem nagyon volt harmat, viszont a poncsó „remekül” felfogta a kipárolgásomat, úgyhogy egy kissé nedvesen kellett elraknom a hálózsákot. Mindegy, úgyis ez volt az utolsó éjszaka.

Elpakolás után visszatértem a mezei útra és megindultam Felsőszenterzsébet felé. A falu előtt ért a csodálatos napkelte. A faluszéli temetőben vizet vételeztem, majd besétáltam erre az igencsak apró településre. Rögtön egy haranglábbal találkoztam. Sajnos ez nem volt olyan jó állapotban, mint az eddigiek, de be tudtam osonni a belsejébe, hogy belülről is megnézhessem a szerkezetét.


 

20


 

Ebben a faluban is sok az elhagyott, dűlőfélben levő ház, de itt-ott még élnek és gazdálkodnak is. Kíváncsiságból megnéztem a kiragasztott buszmenetrendet: munkanapokon két (!!!) busz indul innen összesen…

Az aszfalton lesétáltam Alsószenterzsébetre. Ezen a korai órán még nem találkoztam senkivel, viszont itt is áll egy szép kis harangláb Tovább az aszfalton Kerkakutas felé. Végtelennek tűnt az út, pedig elvileg csak 3 km… Újra kereszteztem a tegnap már egyszer elhagyott Kerka patakot is.

Kerkakutas már nagyobb falu. Temploma sajnos kissé lepusztult, de valahol a környéken van egy „vadaspark”, amit a faluszéli kis tónál is reklámoztak egy táblán. A temetőben reggeliztem, majd nekivágtam a vasúti betonaljakkal, majd apróra tört cseréppel borított útnak a Pankar-erdő felé. Az erdőszélen hatalmas tarvágás fogadott. A gépek vasárnap kora reggel is dolgoztak. Állt ott egy pickup is, egy leopárdmintás macskanadrágot viselő anyuka férfiakat megszégyenítő lendülettel hányta fel a fatuskókat a platójára… Sajnos a Pankar-erdőt helyenként alaposan meggyalázták a fakitermelők, de azért akadtak szép részei. Egy jó kis kunkor leírása után érkeztem meg a völgybe, ahol hajdan Pusztaszentpéter település állt. Mára az összes épület lakatlan, romos, egy kivétellel, az kissé feljebb áll a dombon. Ez viszont nagyon is lakott, a Zalalövő előtti utolsó pecsétet itt lehet megszerezni.


 

21


 

Itt él Kardos Béla és felesége, Fáncsi néni, akik a DDK-kalauzban is megemlített „mindig mosolygós, sajátos szemléletű őslakos” (a könyv írásakor Pusztaszentpéter hajdani lakói közül egyedüliként itt maradt) Devecz Oszkár rokonai. Oszkár halála után ők örökölték a tanyát. Elmondásuk szerint Zalalövőről költöztek ki, miután az ismert gazdasági stb. folyamatok miatt ott már nagyon nem tudtak mihez kezdeni. A kis házat lehetőségeikhez képest rendbe tették, és itt az erdő közepén nagyjából önellátó gazdálkodásba fogtak. Bekerített kertjeikben többféle zöldséget-gyümölcsöt termesztenek és haszonállatokat is tartanak. Kiegészítésként eljárogatnak erdei munkákra, de szükségleteik nagyobbik részét ők maguk fedezik. Bámulatos… És ennyiben még nem merülnek ki ambícióik; szeretnének egy kis turistaszállást, menedékház-félét is beüzemelni, ahol az erre járók még ételt-italt is kaphatnak. Fáncsi néni rólam is érdeklődött. Nagyon fura volt neki, hogy ilyen korán járok erre, a turisták általában a nap későbbi szakában szoktak csak megjelenni. Persze, de én kinn alszom az erdőn, így előnyben vagyok. Na ezen aztán még jobban meglepődött; hogy „városi létemre” ilyesmit csinálok, ráadásul egyedül A világ dolgairól is eldiskuráltunk egy kicsit, aztán a kellemes beszélgetés után búcsút vettünk és nekivágtam az utolsó szakasznak.

Egy hosszú hajdani irtás mentén északnak mentem, majd egy köves utat értem, ami bevitt Felsőcsödére. Ez is kedves, csendes kis zsákfalu itt a „világ végén”. A falu végén keletnek fordulva egy nagyobbacska erdőfoltba értem, ahol végre szép öreg fák között kanyargott az ösvény, nem makadámúton vagy irtások során.


 

22


 

Kiérve egy nagy mező szélére viszont elveszett a jelzés. Némi tépelődés után átvágtam a mezőn, megirányozva a térképen kinézett szekérutat. Ez is bevitt a Pacsa-hegy nevű kiterjedt szőlőhegyre, csak nem erdőn keresztül. Itt a szőlők-pincék többsége szép rendben van tartva, ott jártamkor is sok helyen folyt a munka.


 

23


 

Innen egy nem túl kellemes szakasz következett, tényleg az utolsó kilométerek. Murvával felszórt, poros úton (súlyosbítva a gyakran elhúzó autókkal a szőlő felé), majd Pörgölinre beérve aszfalton talpaltam a nyári melegben. A szőlőből leérve velem szemben volt a vasútállomás, de mivel a térkép nem jelölt gyaloghidat, jó nagy hurkot kellett leírnom, mire odaértem a forgalmas közúti hídon keresztül. Ráadásul a vonal felújításakor új állomásépületet emeltek több száz méterre nyugatra a régitől, egyben a városon átvezető főúttól is. Az idáig megtett 120 km után nem volt olyan kellemes ez a betonjárda… De csak megérkeztem, bruttó 47 órával az egyházasrádóci indulás után... Az épületet szerintem igencsak elméretezték. Nem tudom, építésekor volt-e ekkorára valós igény, de mára biztos nincs. Nagy váróterem, több pénztár (de jegykiadás már csak a vonaton), határőr őrs (ezen is túllépett már a világ), poggyászkezelő stb., de mind zárva. A forgalmi irodában egy szem állomásfőnök szomorkodott, tőle tudtam megszerezni a szakaszzáró pecsétet. Ezután kivonultam az állomás mögötti füves placcra és nekiláttam, hogy kiteregessem vizes holmimat, kicsit száradjon, mielőtt vonatra szállok (ha már ennyire ráértem, mivel ezen a vonalon is sikerült alaposan megritkítani a vonatokat…). Az éber állomásfőnök azonban pár perc után rajtam ütött; nem rombolhattam tovább az állomás presztízsét a napon száradó hálózsákkal. Összepakoltam, és a maradék időt a váróterem falának tövében ücsörögve, olvasgatva töltöttem (pad sem volt). Aztán bezörgött Bajánsenye felől a kis Bzmot, és kezdetét vehette a hosszadalmas hazaút…

Nagyon érdekes volt ez a 120 kilométer. A megszokottal ellentétben ez most kisebb részben szólt a természetről, sokkal inkább az Őrség gazdag hagyományairól, népi építészetéről. Rendezett, túlnyomórészt csendes kis falvak, szép régi házak, sok száz éves templomok, gyönyörű kis harangtornyok, gondosan művelt szőlőhegyek, és még sorolhatnám. Rengeteg fotót készítettem, de terjedelmi okokból csak két tucatnyit tudok bemutatni közülük. Amúgy is, ezt élőben is látni kell, úgyhogy legyen ez csak egy kis kedvcsináló. Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődést az Őrség mesés vidéke iránt!

 

Hozzászólások
Keresés
Csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Jelentkezz be vagy regisztrálj!
bedeco |2013.01.21 22:40:47
Köszönöm a beszámolót
élmény volt olvasni.
Sok éve dolgoztam Kerkakutason
ha jól emlékszem ott is villámhárítót szereltünk.
Néhány éve egy hét alatt
autóval jártuk be,
Vágyom vissza.

BedeCo
Öregindián |2013.01.21 19:28:48
Megint meg kell állapítanom, hogy nagyon jól írsz!
kontrra |2013.01.21 19:12:55
Köszi!
Nagyon jó hely az Őrség, csak sajnos nagyon messze van mindenhonnan.
Mi pár éve a Hármas-határnál töltöttünk egy hétvégét, érdekes volt egy napon belül 3 különböző országban túrázni.