?Indulj el egy úton?? - Az Országos Kék Túra (XIV. rész) PDF Nyomtatás E-mail
Cikkek - Országos Kéktúra
Írta: Tapír   

 

„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

 

14. rész 

 

 

 

„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

 

14. szakasz: Szarvaskő - Putnok

Keresztül a Bükkön és az Upponyi-hegységen

 

           2011. szeptemberének utolsó napján, újabb két hónap kihagyás után kerekedtünk fel újra KBa-val, hogy bejárjuk a Kék egy újabb szakaszát, az Upponyi-hegységgel megtoldva is mindössze nem egészen 60 kilométeres Bükki Kéket. Ami ténylegesen a Bükk, az csak 40 kilométer, de ez is mennyi szépséget tartogatott…

 

A szokásos vonatos kalandtúra után este fél hétkor érkeztünk meg Szarvaskő kies vasútállomására.

 

1

 

A nap már igen alacsonyan járt a kis falut övező hatalmas hegyek fölött, úgyhogy szerelvényigazítás, az „előtte”-fotó elkészítése és a pecsét begyűjtése után neki is vágtunk az igencsak meredek hegyoldalnak. A közelgő naplemente miatt Szarvaskő egykori várának igen csekély maradványait nem néztük most meg, inkább igyekeztünk minél feljebb kerülni a hegyoldalban néhány dögös napnyugta-fotó reményében. Ízelítő a termésből (bár mint oly sokszor, most sem lehet visszaadni a látványt):

 

2

 

3

 

Immár belemerülve a sötétségbe, folytattuk az utat a Rocska-völgy felett húzódó Tardos-, majd az ennek folytatását képező Köves-bércen. Folyamatosan nézelődtünk táborhely után, de itt az egyenetlen talajt rendkívül sűrű, fiatal erdő borítja, úgyhogy még nem állhattunk meg. A Köles-hegyen meredeken visszafordulva leereszkedtünk a Gilitka-forráshoz. A forrás melletti kis tisztás szélén világított fehérre meszelt falaival a szépen felújított, eredetileg a 18. században épült kápolna (helyén előtte egy még régebbi állt). Mivel nagyon kellemes kora őszi idő volt, nem kellett attól tartanunk, hogy reggelre befagyunk a völgybe, a kápolna környékén néztünk táborhely után. A völgyoldalak elég meredekek és az erdő elég sűrű itt is, így végül a kápolna mellett álló pihenő asztalát és padjait használtuk fel a menedék építéséhez. Némi ügyeskedéssel a két ponyvából és a madzagokból egész otthonos „sátrat” eszkábáltunk, csak a talaj volt kissé keményebb a szokásosnál a padok környékének forgalma miatt. (Mivel erre a túrára nem hoztam polifoam-ot, ez kissé kellemetlenül érintett, de túléltem.)

 

4

 

Az éj leszálltával az erdő is életre kelt körülöttünk. Nagyon szerencsésen választottunk időpontot, sikerült elcsípnünk a szarvasbőgés időszakát. A civilizáció hangjai már nem hatoltak el ebbe a mély völgybe, így a csendet csak a szarvasok által kiadott, leírhatatlan hangok törték meg. A fiúk igencsak aktívak voltak, a bőgések egymás után hasítottak bele az éjszakába. Mindez a tiszta égen ragyogó csillagok látványával párosulva – tökéletes élmény!!!

A ponyva alá behúzódva eltettük magunkat másnapra. Időnként felébredtem és testhelyzetet váltottam a már említett kemény talaj miatt. Az egyik ilyen ébrenlét alatt fura hangok ütötték meg a fülemet. A közvetlen felettünk húzódó hegyoldal felől lassú, nehéz léptek zaja hallatszott, csörgött a száraz avar, pattogtak a faágak. Olyan lassan közeledett az „illető”, hogy nehéz volt kivenni, kettő vagy négy láb csapja-e a zajt. Aztán hamarosan megkaptam a választ, nem túl messziről mély röfögés hallatszott – aztán megindult a hegyoldal! Úgy tűnik, a konda csak a felderítő jelzésére várt. Mellettünk elhaladva lejöttek a völgybe, és a túloldalon húzódó kis patak mentén nekiláttak szokásos programjuknak: dagonyáztak, makkot ropogtattak, fel-alá sétálgattak, röfögtek. Fel akartam kelteni Balázst, de egy ideje már ő is hallgatta a cocákat. Nagyon érdekes volt hallgatni, ahogy élik az életüket, mintha ott se lennénk! Jóleső érzés, hogy valamennyire a természet részévé tudunk válni; az olyan élmények, mint pl. a vaddisznókonda ezen látogatása azok, melyek a sokszor megénekelt „piros melegítős turistáknak” valószínűleg nem adatnak meg (bár lehet, hogy ők erre nem is vágynak).

Pirkadatkor keltünk, összepakoltunk, majd immár világosban is körbenéztük a Gilitka-kápolnát. Nagyon érdekes, ahogy itt áll az erdő magányában; a Kéktúra-kalauz szerint évente egyszer, Anna-napkor használják.

 

5

 

Megszemléltük a cocák nyomait is, majd a Kis-Szoros-tető és az Almás-hegy által közrezárt nyereg felé elhagytuk a Gilitka völgyét. A Fűzfás-lápában ereszkedve érkeztünk meg a Telekessy-üdülőhöz, ahol a következő pecsétet gyűjthettük be. Az üdülő jó állapotban van, a jelek szerint használják is. A Bélapátfalváról felvezető műút végénél valószínűleg egykori erdészház áll, előtte német rendszámú BMW „városi terepjáró” hirdette a pénz hatalmát ezen a távoli helyen is.

 

6

 

Az úton helybéli nénike nézegette az aktuális erdőirtás nyomait, tüzelőnek valót szeretett volna gyűjteni. Váltottunk néhány szót, kissé meglepődött, mikor meghallotta, hogy Putnokra tartunk

Az aszfaltos út folytatását képező köves erdészeti úton haladtunk tovább a Sötét-lápában felfelé. Minden nagyon egyértelműnek tűnt, aztán egy idő után gyanús lett, hogy sehol egy jelzés, pedig a lápa végénél még megvolt a Kék. Jobban megnéztem a térképet, és észrevettem a hibát – ez nem az az út… Vissza kellett mennünk majdnem teljesen az erdészházhoz; ahol bal kéz felé a forrás kis épülete van, ott ugrik le a Kék a köves útról balra, szinte észrevétlenül… Kicsit feljebb a hegyoldalban állnak egy hajdan biztosan jelentős turistaház-komplexum romjai. Lent egy egyemeletes épület, fölötte kisebb házikók sorakoznak. Hazai szokás szerint minden mozdíthatót kiszedtek, amit nem sikerült, azt összetörték, a falakból kirángatták még a vezetékeket is, a padlón mindenfelé törmelék és szemét. A falak is romladoznak, a lehulló vakolat alatt sok helyen kilátszik a szívósabb kisméretű tégla, fent az emeleten pedig a málladozó salakblokk falazat. Nem épp szívderítő látvány…

 

7

 

Egy bő kilométert továbbhaladva megérkeztünk a hajdani bél-kői mészkőbányához vezető műútra. Döbbenetes látni a lebányászott hegyet; mielőtt ebbe az állapotba került, a kalauz szerint ma már nem látható bércén haladt felfelé a Kék is.

 

8

 

9

 

Az út mentén más nem kívánatos dolgokat is láttunk, nem először és nem is utoljára. Az első fotón is látszik, hogy az utat hajdan szegélyező szalagkorlátból csak a lábak maradtak, a többi megélhetési bűnözés keretében a vastelepre került. Ahogy minden más fém is, ami mozdítható. (És elég kevés mozdíthatatlan dolog van, mióta az ipari jellegűvé vált „megélhetési bűnözés” eszköztárába bekerült az aggregátor és a flex is; hasonlóan az olcsó motorfűrészhez, ami az illegális erdőirtásokat tette jól jövedelmező üzletággá.)

Kicsit lejjebb áll a Ciszterci Apátság, Bélapátfalva nevezetessége. A Másfélmillió Lépés forgatásakor még nagy volt az aggodalom, hogy a szomszédos kőbánya nagy erejű robbantásai súlyos károkat okoznak az épültben. A kőbánya már a múlté, úgyhogy most már minden csak az akaraton múlik. A templomépület a késő román és a korai gótikus jegyeket ötvözi, egész jó állapotban van. (Remélhetőleg egyszer eljutok ide úgy is, hogy nyitva találom a templomot, ez most sem sikerült, pedig szívesen megnézném belülről is.) Hajdan kolostor is állt mellette, ennek most már csak az alapjai láthatók. Az alapok által határolt területen belül fakad a bővizű Mária-forrás; a hely jó alkalmat kínált a reggelihez.

 

10

 

11

 

Reggeli után a műúton lebaktattunk Bélapátfalvára. Közben a Bél-kő felett felbukkant a Nap is; a városkába már ragyogó napsütésben érkeztünk meg. Bélapátfalva érdekes keveréke a réginek és újnak; külön tanulmányt érdemelne. A temetőnél térfigyelő kamera ügyel a rendre; a főutca egyik épületének ablakában kiragasztott A4-es hirdeti: „A Rendőrség elköltözött”; átellenben szoborpark szocreál és más alkotásokkal (a Tanácsköztársaságnak emléket állító bronzszobor egyik alkarja valószínűleg szintén a „megélhetési bűnözők” áldozata lett, csoda, hogy a szobor java része egyáltalán megmaradt); a főtéren egy lerobbant épületen tábla hirdeti büszkén: Zsiráf Divatház… és még hosszan sorolhatnám. A Bélapátfalvi Cementgyár vasúti megállóban gyűjtöttük be a következő pecsétet. Már csak a megálló őrzi a cementgyár emlékét; a Másfélmillió Lépésben említett régi, környezetszennyező cementgyár helyett épült újnak sincs már nyoma sem, helyén üres grund. A vasútvonalon sem jár már vonat évek óta…

A hegyek felé forduló műút Bélapátfalva üdülőtelepe és a mesterségesen létrehozott Gyári-tó között vezet át. Hangulatos kis hely, a tóban horgászni is lehet, a fák fölött kilátás nyílik a Bél-kőre.

 

12

 

Az aszfaltot a Panna-rétnél hagytuk el, majd egy intenzív kaptató után megérkeztünk a Katona-sírokhoz. Két német katona van itt eltemetve, az állítólag egyikük által a halála előtt írt verset is kiszögezték egy egyszerű fakeresztre egy emléktáblával együtt. A síron az Agria Skins (hagyományőrző egyesület) koszorúját is megtaláltuk. Ez a hely egyben turistaút-csomópont is; ágas-bogas útjelző táblával. Ki is választottuk a nekünk kellő útirányt, majd megindultunk egy újra csak roppant egyértelműnek látszó, jól járt köves szekérúton. Balra mély völgy, jobbra érdekes sziklaalakzatok vonták magukra a figyelmet. Annyira rájuk csodálkoztunk, hogy csak bő negyed óra múlva tűnt fel: nincsenek jelek! Ekkor épp az út egy nagy kanyarjában álltunk. Intenzív fejvakarás kezdődött: most vajon hol vagyunk? A térképet próbáltuk összevetni a látottakkal, de nagyon nem stimmelt. Feljebb pillantva a hegyoldalban egy jelet vettünk észre, felcaplattunk, de zöld volt. Szétválva elmentünk rajta mindkét irányban hátha találunk valami jellegzetességet, ami utalna a helyre, majd visszatérve a szekérútra, azon is mentünk egy kicsit. A szerpentint elérve kiderült a turpisság: az Ördög-gát felé eltértünk a Kékről. De hol??? Nem volt mit tenni, irány vissza a Katona-sírokhoz. Útközben összeakadtunk egy szintén kéktúrázó párral, kicsit később egy anyával és lányával, akik szintén a Kéken szerettek volna jönni egy darabon. Felhomályosítottuk őket, hogy ez nem az, és együtt kerestük az elágazást. Meg is lett… Az ágas-bogas útjelzőtől pár tucat méterre, ahol az „egyértelmű” szekérút kezdődik, a K (a P és S jelekkel együtt) jobbra eltért egy alig észrevehető kis ösvényen a bokrok között… A jeleket úgy helyezték el, hogy az útról szinte alig láthatók (pláne ha a levelek is fent vannak még). Ezek után kíváncsi lennék, mi itt az átlagos eltévedési arány. Ebben a fél órában háromból három volt…

A helyenként keresztbedőlt fákkal színesített, meglehetősen meredek Péter-úton érkeztünk meg a K és a P elágazásához. A P innen viszonylag egyenesen, de meredeken felvisz az Őr-kő-rétre, a K egy bő 3 km-es hurkot leírva jut el ugyanoda. Mivel az aznapi két elkavarás miatt már közel egy órát vesztettünk és még messze volt a cél, a P kínálta, némileg rövidebb utat választottuk. Az Őr-kő-rétre felérve kerültünk rá a Bükk-Mátra-túráról már ismerős nyomvonalra. Az út itt egy roppant érdekes, sziklás gerincen kanyarog. Kicsit jobbra térve ki lehet jutni a Pes-kő kilátópontjára, ahonnan tényleg remek panoráma nyílik dél felé.

 

13

 

Innen jó negyed óra a Cserepes-kői barlangszállás, a következő pecsételő hely. Nagyon jópofa hely, évekkel ezelőtt aludtunk is egyszer itt. (Hasonlóan szarvasbőgés időszaka volt, csak épp nagyon ramaty, esős-ködös idő; egy kiadós ronggyá ázás után valószínűleg életmentő volt ez a kis hely. Kerestük az emlékkönyvet, hátha megtaláljuk benne az akkori bejegyzésünket; de mivel intenzíven látogatják a barlangot, az akkori füzetet már újra cserélték. (Roppant fura bejegyzések is vannak benne; én nem gondoltam volna, hogy egy ilyen, csak többórás gyalogtúrával megközelíthető helyre is eljutnak ide nagyon nem való elemek -pl. jelen esetben a Shemale F@sz Baráti Kör (eltartott egy kis ideig, mire ezt a kifejezést sikerült dekódolni)-, és még a fáradságot is veszik, hogy bejegyezzék magukat a vendégkönyvbe. Ugyanígy nem értettem azt sem, hogy ki cipelt fel több palack festéket a Csóványosra, hogy aztán jól összefújkálja a kilátótornyot. De hát ki vagyok én, hogy mindent értsek.) A barlang előtt ebédeltünk a napsütésben. Valaki egy kisállat koponyáját szögezte a fára, és a szeme helyére csigaházat rakott. Érdekes totem

 

14

 

Továbbindulva keresztülvágtunk egy napsütötte réten (teljesen nyári idő volt, mintha nem is október első napját írtuk volna), majd kicsivel később megérkeztünk az Őserdőhöz. Ezt a területet közel 150 éve kivonták az erdőművelésből, úgyhogy képet kaphatunk egy „természetes” erdőről, ha szánunk rá egy kis időt. Régen a Kék áthaladt rajta, most a kerítés mentén tesz egy kitérőt dél felé. A kerítésen van átjáró lépcső, belül még láthatók a jelek, valamint kijárt ösvény is van, talán nem sértettünk törvényt, hogy átmentünk rajta. Érdemes volt: 100-200 éves, hatalmas fák állnak itt, melyek lábon halnak meg, aztán kidőlve visszatérnek a körforgásba… Az oldalukon fekvő, roppant törzsek még halálukban is impozánsak.

 

15

 

16

 

Az őserdőtől már nincs messze a Tar-kő; felfele kapaszkodás közben szembejött egy buszra való pacsuliszagú turista, zömmel nők. Még csak egy napja voltunk kint az erdőn, nekem mégis nagyon fura volt a civilizáció ilyen intenzív támadása a szaglószerveim ellen!

A Tar-kő csúcsán megálltunk egy kicsit száradni a verőfényben. Sajnos párás volt az idő, pedig jócskán beláthattuk volna az Alföldet. Így viszont épp csak sejteni lehetett a távolban Tiszaújváros (leánykori nevén Leninváros ) kéményeit.

 

17

 

A Tar-kő kitérője (K^ jelen érhető el a kilátópont) után még egy bő óra Bánkút. Ez már a Bükk-fennsík, töbrök sora és kisebb kiemelkedések között vezetett az utunk. Egyre sűrűsödő turistaforgalom jelezte, hogy igencsak kedvelt vidékre érkeztünk. Bánkút közvetlen környékét össze-vissza szövik a turista- és sífutó utak, a fákra festett rengeteg jelzés között épp csak a Kék tűnik el időnként. Néhány kritikus helyen nagyon nem egyértelmű az útvonal; de némi kavarás után csak sikerült megérkezni a „központba”, a Fehér Sas panzió előtti nagy parkolóhoz. Buszok, autók és hangoskodó hordák jelezték, hogy ez a hely mennyire könnyen megközelíthető bárki számára. Leültünk egy pihenőhöz szusszanni; a környéke, ahogy az az ilyen helyeken szokásos, teledobálva csikkekkel és egyéb szeméttel. Vizünk igencsak fogytán volt már; körbenéztem a környéket, hátha találunk egy csapot, még a panzió kertjébe is bekukkantottam, sehol semmi. Továbbhaladtunk pár száz métert, a pecsét itt a Síház bejáratában található. A névadó Bán-kút is itt van a ház mellett, vízmű is települt rá, de a kivezetés szinte porzott, egy csepp víz nem jött a csövön. Becsengettem a házba. A gondnok néni nagyon kedvesen adott két kulacs vizet, de elmondta, hogy nekik sincs valami sok, ugyanis a Fehér Sas panzió saját céljaira fogta be a Bán-kutat, és „nagyon nem szívesen” adnak belőle másnak – nekik sem. Szép, mondhatom… A síháznál volt két kíváncsi süldő macsek, velük is haverkodtunk egy sort.

 

18

 

A síház után szűk egy kilométert megtéve érkeztünk meg az Ördög-oldal tetejére. Egyre erősödő lejtő kezdődött, végül csaknem „gatyaféken” érkeztünk le a Torma-völgybe. Ismét csak hálát adhattunk, hogy itt nem felfelé kellett mennünk, maradandó élmény lett volna. A Kék jó darabon a Torma-völgy aljában halad. Balra egy roppant meredek csúcson ülnek a dédesi vár maradványai; a közelgő alkonyat miatt már nem kapaszkodtunk fel oda, inkább valami alkalmas táborhelyet szerettünk volna találni, mielőtt ránk szakad a sötétség.

A bánkúti műút mellett kanyarogva értünk be Mályinkára. Az egyik faluszéli ház kertjében egy felduzzasztott apró patakon szabályos haltenyésztő telepet építettek, levegőztetővel, etetővel, minden szükségessel. A halszag még egy darabig elkísért minket. A templom és a rendkívül érdekes, az utca túloldalára épült harangláb mellett végre kutat is találtunk, feltölthettük megcsappant készleteinket.

 

19

 

A pecsétet a Sanyi Presszóban szereztük be, majd iparkodtunk tovább, már sürgetett az alkonyat. A faluból kifelé menet többször is elhúzott mellettünk a helyi „gépesített gyalogság” egyik járőre: robogó, egy srác vezet, a másik hátul kapaszkodik jobb kézzel, baljával pedig egy láncfűrészt szegez előre! Persze szigorúan sisak nélkül. Roppant komikus látvány volt

A következő falu Dédestapolcsány, felette a völgyben fekszik a hatalmas Láz-bérci víztározó. Ezt, valamint a leírás alapján nagyon érdekesnek ígérkező Upponyi-szorost semmiképpen sem akartuk sötétben magunk mögött hagyni, akkor mi értelme lett volna, hogy erre járunk? Így jobb híján Mályinka és Dédestapolcsány között kellett valami alkalmas helyet találnunk éjszakára. A lemenő nap utolsó sugaraival keletre letértünk az aszfaltról. Próbáltunk valami rejtettebb helyet találni. Két domb között húzódott egy kis füves árok, helyenként bokros-fás részekkel. Itt még lett is volna egy kis alkalmas vízszintes, füves placc, de egyrészt a mellette haladó „állat-sztráda”, másrészt az itt lent érezhetően egyre jobban hűvösödő levegő miatt inkább felkapaszkodtunk a Hajigás-tető nevű füves domb oldalába, és egy viszonylag sík, kis darabon lekaszált részen megállapodtunk. Mivel itt fent nem voltak fák, sem bokrok, sátorrudat pedig ezúttal sem cipeltünk magunkkal, a völgyből felhoztunk néhány vastagabb ágat, és azok felhasználásával rittyentettünk egy kis sátortetőt a két ponyvából. Borzasztó kemény volt a föld, két cövekem el is görbült, mire sikerült kifeszíteni a tetőt.

 

20

 

Időközben teljesen besötétedett,csillagok borították be felettünk az eget; nyugatról, a hegyeken túlról pedig fura, narancssárga fény szüremlett át, mintha valami hatalmas tűz tombolt volna abban a völgyben… Vacsora és némi csillagbámulás után eltettük magunkat másnapra.

 

„Kicsiny falum ott születtem én,

Nincs ott gyertya, nincs ott lámpafény…” – hasított bele az éjszakába!

 

Mi a rosseb??? Kihámoztam a fejem a hálózsákból, hogy felmérjem a helyzetet. Sötét éjszaka, messze még a hajnal. Lent a völgyben, a Mályinka és Tapolcsány közötti úton hangos társaság igyekezett valahonnan valahova. A fenti nótarészlet és még néhány másik (kábé három-négy nótára, pontosabban ezek néhány sorára korlátozódott a repertoár, ezeket ismételgették felváltva) tőlük indulva zengte be az éjjelt. Balázs is felébredt, hallgattuk az előadást. Mivel folyton magukat ismételték, hamar unalmassá vált a dolog (nekünk legalábbis, nekik nagyon tetszett), de csak nem távolodtak, sőt úgy tűnt, mintha ugyanazon a szakaszon vonulgatnának fel-alá. Mit ne mondjak, a szarvasbőgés meg a vaddisznókonda előző éjszaka érdekesebb volt. Aztán jó idő múlva csak megunták (vagy már eléggé fáztak), és Mályinka felé távoztak, tovább nótázva. A faluba beérve sikerült felverniük az összes kutyát; a helyi lakosság nyilván nagyon értékelte a produkciót.

Pirkadatkor felkeltünk, összerámoltunk és visszatértünk az aszfaltra. A napkelte már Dédestapolcsányon ért. Ez is egy kétarcú falu; az út egyik oldalán rossz állapotú, régi házak, a másikon csilli-villi palota német rendszámú autókkal, minden extrával, az ízlésficam betetőzéseként a kovácsoltvas kerítésbe beleművészkedett csúcskategóriás Mercedes-t ábrázoló félprofil sziluettel. Bámulatos…

Dédestapolcsány sem épp rövid falu, és nekünk hosszában végig kellett menni az egészen. A falu vége felé az egyik ház kerítésén érdekes, eddig sosem látott figyelmeztetést olvashattunk: „A kutya hamis!”. Ha én betörő lennék, biztosan erősen gondolkodóba esnék ezen a rejtvényen

A kis üdülőtelepet elhagyva megérkeztünk a Láz-bérci víztározó déli végéhez. Egy pihenőnél megálltunk reggelizni. Megállapíthattuk: jól döntöttünk, hogy nem itt éjszakáztunk, fagypont közeli hideg ülte meg a mély völgyet. A látvány roppant festői: a két parton magas hegyek, a víztükör felett felhőfoszlányok, rajta rengeteg vízimadár…

 

21

 

Odébb a tóparton horgászok tanyáztak, majd a Lipóc-völgy szájában kiépített táborhelyen népes turistacsapatot is találtunk. Épp a sátrakat bontották. Hát nem lehetett melegük az éjszaka… Hamarosan szembetalálkoztunk egy bringás kartárssal. Megálltunk egy kicsit beszélgetni, megkínált sörrel is. Ő már teljesítette a Kéket régebben, de a neki tetsző szakaszokat úja bejárja, ezúttal bringával. Épp Aggtelek felől érkezett, a szlovák oldalon is szétnézett egy kicsit (onnan volt a literes sör is ). A bringára nem volt túl sok cucc felaggatva, erősen minimál-jellegűre foghatta a túrát.

E kis pihenő után talpaltunk tovább. A víztározó északnyugati végénél kezdődik az Upponyi-szoros. A kalauz szerint ez a hely a Tordai-hasadékra emlékeztet. Én még nem jártam ott, de a kanyon látványa e nélkül is lenyűgöző! A roppant meredek, sziklás hegyoldalban kisebb fák-bokrok próbálnak megkapaszkodni; a hegytetőn kereszt – hát nem lehetett egyszerű odaállítani! A valahol az oldalban megbújó Upponyi-kőfülkében megtalált őskori leletek pedig azt bizonyítják, hogy már elődeink is szimpatikusnak találták a helyet.

 

22

 

A kanyonból kiérve máris Uppony kis faluja kezdődik. A kék egy míves fahídon rögtön el is megy jobbra, de nekünk a pecsét miatt tovább kellett mennünk a „főutcán”. Elvileg a közeli BB Sörözőben van telepítve a hivatalos bélyegző, de az zárva volt. Szerencsére kicsit távolabb találtunk egy vasárnap reggel is nyitva tartó vegyesboltot, ahol a pénztáros hölgy nagyon kedvesen adott céges pecsétet. A kis fahídon átkelve visszatértünk a Kékre.

 

23

 

Upponyt a faluszéli pincesor mellett hagytuk el. Nálunk egy ideje már befejeződött a szüret, de itt még némelyik pincében élénk tevékenység folyt. Hogy mennyire nem szabadulhatunk sehol a globalizáció „áldásos” hatásaitól, azt a legutolsó pincéből kihallatszó globál-rap „zene” bizonyította…

Az időponthoz képest ragyogó idő volt, napsütésben kapaszkodtunk felfelé a Szilas-tető felé vezető szekérúton. Az elvadult, elhagyott szőlőskertek közül visszatekintve búcsút vehettünk az Upponyi-hegységtől és a mögötte sötétlő Bükktől.

 

24

 

 Ez már nem az Upponyi-hegység, újra elértünk egy két tájegység közötti átmeneti szakaszt. Dimbes-dombos, helyenként meglepően meredek, vegyes, zömmel fiatal erdővel borított, alapvetően eléggé jellegtelen, és sajnos több helyen a fakitermelés által alaposan helybenhagyott vidéken tettük meg az utolsó pár kilométert. A Határ-völgy végén ráléptünk a putnoki műútra, és hamarosan kereszteztük a Szilvásváradtól felfelé „ideiglenesen szünetelő” Eger-Putnok vasutat, amit Szarvaskőnél hagytunk el. (Nagy bánatom, hogy erre a vonalra nem jutottam el a bezárása előtt, állítólag rendkívül vadregényes, alagutakkal-bevágásokkal tarkított, helyenként meredek hegyoldalakban vezető, magashegyi jellegű pálya.) Hogy a „megélhetési bűnözés” errefelé is jelen van, azt a vasúti átjáró melletti kis áteresz ékesen bizonyította: a hidacska egykori vaskorlátjából csak a betonból kiálló rövid, rozsdás csonkok maradtak…

Jó két kilométert megtéve az aszfalton eljutottunk a Sajóhoz. A romos vasúti híd mellett meglepően jó állapotú közúti ível át a kis folyó felett. Mivel a vonat indulásáig még volt időnk bőven, leereszkedtünk a folyópartra, és az alacsony vízállás miatt szárazra került egyik sóderpadon letanyáztunk ebédelni. A környék hírével ellentétben valószínűtlenül idilli volt a környezet: a zátonyok között csobogó víz, madarak, a partot végig borító százezernyi élénksárga virág…

 

25

 

A valóságtól azonban nem könnyű elszakadni. A hídon átkelve az első, ami szemünkbe ötlött, balkéz felé egy ipartelep maradványai. De úgy általában is az általános lepusztultság uralkodik errefelé. A vasútállomás épülete ehhez képest nagyon kulturált, szépen felújított; de a váróterem falát máris elborító számtalan, roppant magas szellemi színvonalról tanúskodó firkálmány nem engedi elfeledni, melyik országban is vagyunk.

Elkészült az „utána”-emlékfotó is, aztán befutott a kis piros Bzmot, és megkezdődött a hosszú út hazáig.

 

Roppant kellemes kis túra volt ez a számomra eléggé ismeretlen tájon, gyönyörű őszi színek közepette, ragyogó időben, szarvasbőgéssel megspékelve – nem is alakulhatott volna jobban! És külön köszönet Balázsnak a társaságért

 

26

 

A következő részben: Putnok-Bódvaszilas, keresztül az Aggteleki-hegységen, még inkább ismeretlen tájakon.

 

Hozzászólások
Keresés
Csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Jelentkezz be vagy regisztrálj!
Shippey |2012.01.08 17:43:07
Köszönöm a beszámolót, nagyon klassz lehetett a túra!
Kba |2012.01.07 10:37:10
Én is köszönöm szépen a társaságod!
Remek túra volt, örömmel éltem át újra, hagyományosan jó beszámoló lett ez is!